Az elefeledett diáksapka története…

Büszkén viseltük…

Egy emlék előidézésre számos dolog alkalmas lehet. Egy illat, amelyet gyermekkorunkban éreztünk utoljára, egy dallam, amelyet sokat hallottunk, egy fénykép, de lehet egy tárgy is. Az öreg, elhasználódott tárgyak önmagukban értéktelenek, ám, ha emléket idéznek, érzéseket keltenek, akár egy régi diáksapka is lehet hatalmas kincs. Éppen így van ezzel Búza Béla István, tengerész, nyugalmazott fedélzetmester, aki hat évtizeden keresztül őrizgette Kossuth címerrel díszített diáksapkáját. Elsősorban maga miatt tartotta meg, hiszen emlékeket idéz fel benne a sapka, de a tárgyat, és e sorokon keresztül annak történetét is megosztotta másokkal is. Ám a története nem hagyott nyugodni. Hogyan kerülhetett rá a Kossuth címer? 1956-ban a középiskolásoknak kötelező volt viselni diáksapkát, kik-ki a maga iskolájának színével, de biztosan nem ezzel a jelzéssel. Vörös csillaggal talán, de Kossuth címerrel? Megkerestem, hát a sapka gazdáját, Búza Bélát és megkértem mesélje el a diáksapka történtét, amelyet büszkén viseltek 1956 októberében Sátoraljaújhelyen.Sapka Béla bácsi 2
- Hogyan került a diáksapkára a Kossuth címer?
-1956-ban én a középiskola első évfolyamába jártam. Akkoriban kötelező volt a diáksapka viselése, nem csak az iskolában. Így különböztettek meg bennünket az utcán is. Én a Keri (akkori nevén Közgazdasági Technikum) diákja voltam, nekünk bordó színű volt a sapkánk, rajta Újhely színeivel díszített szalaggal. A gimiseké világoskék volt, a szőlészetibe és a pataki gimnáziumba járókét irigyeltük, ők sötétkékek viselhettek. A sapkán eredetileg nem volt rajta a Kossuth címer, azt az egyik osztálytársnőnk varrta rá 1956 októberében. Egy éjszaka alatt került mindenki fejfedőjére ez a címer, ami azt üzente mindenkien, hogy nekünk, diákoknak is fontos volt a forradalom. Még, ha mi magunk, csak csodálattal nézhettük a nagyobbakat, mit tesznek a forradalomban, nem igazán jutottunk feladathoz.
- Mire emlékszik mi történt Sátoraljaújhelyen 1956 októberében?
– Arra emlékszem, hogy nem azonnal október 23-án, de talán 1-2 nappal később értesültünk a forradalom híréről. Készültem az iskolába, és mert nekünk volt rádiónk, amit apám elrejtett, mert a háború után le kellett adni ezeket, így megmaradt. Szerettem volna reggel hallgatni egy kicsit, de hiába tekergettem, mindenütt csak zene szólt. Így mentem iskolába, ahol késve kezdődtek meg az órák, a tanárok késve kezdték meg a munkát. Az iskolában a kémia előadóban gyűlést szerveztek, ott szorongott minden osztály. A tanárok bejelentették, hogy Pesten kitört a forradalom. Az iskolába eljöttek a párt és a KISZ tagjai, de nem hagyták őket megszólalni. Mindenki kiabált. Mi fiatalabbak, csak figyeltünk és csodáltuk a harmadikos, negyedikes fiúkat – hihetetlen milyen érettek voltak – akik ilyeneket mondtak: Most minek jöttek ide….. Az igazgató akart rendet teremteni a káoszban, felállt a katedrára már majdnem az oszlop tetején állt, onnan kiabált. Ezalatt a gimnázium diáksága elindult a Kossuth szoborhoz, felénk indultak a Posta-köz irányába. Körbe fogták a Kerit és vártak bennünket. Az igazgatónk, féltve bennünket nem akart kiengedni senkit. Végül mégis csatlakozhattunk a gimnazistákhoz és kisétáltunk a térre. Akkor már a szobor előtt tele volt a tér, még megvolt a kisvasút fordítókorongja (ma emlékoszlop áll ott. szerk) ott gyülekeztek. Különböző beszédeket hallgattunk, egy ősz hajú ember – azt hiszem Dr. Adriányi Pál intette nyugalomra, békességre az ott lévőket. Én, mint fiatal élveztem a nyüzsgést, a tömeget. Később megjelent egy tűzoltó autó. Felemelték a létrát, és leverték a megyeháza homlokzatáról a vörös csillagot. Hatalmas üdvrivalgásra emlékszem, és tapsra. A tömeg aztán átment az akkor „ruszki szoborként” emlegetett emlékműhöz, és onnan is leverték a csillagot, majd az egészet összetörték. Akkor a rendőrök nem avatkoztak be semmibe.
- Mi történt a következő napokban? A tüntetés, szobor leverés után?
Béla bácsi arcMivel nem volt tanítás, mi a „nagyok” körül settenkedtünk. Az iskola mellett a határőrség környékén járkáltunk, hátha kapunk valamilyen feladatot például géppisztolyba tárolni a lőszert ilyesmi. Csodáltuk a negyedikeseket, akik már piros-fehér-zöld karszalaggal nemzetőrök lettek. Háromnegyedes, csuklyás kabátban jártak – ez volt akkor a divat- és kispuska volt a vállukon. A honvédelmi szövetségtől kapták, ez volt az úgynevezett leventepuska. Így őrizték a rendet és a határt. Láttuk, hogy a határ másik oldalán az akkori csehszlovák katonák nagyon meg voltak ijedve, hármasával járőröztek a töltésen. Bár még csak november eleje volt, úgy emlékszem elég hideg. A Ronyva be volt fagyva, így a határ másik oldaláról a magyar fiúk átjöttek, együtt mentünk moziba. Egyébként én Újhelyben semmilyen lövöldözésre nem emlékszem. Arra igen, hogy a forradalomi győzelem hírére örömtüzet gyújtottak a Kálvárián, a házunktól, ami a Ronyva partján állt, lehetett látni.
- Az orosz tankok átmasíroztak Újhelyen, hogyan fogadták ezt az emberek?
– Előttem van, ahogy az oroszok végigvonulnak a városon. Végig álltak a harckocsik az utcán, nyitott páncélozott autók voltak, azok, amelyeket Pesten benzines palackokkal semmisítettek meg. A katonák száraz falevelekbe sodorták a dohányt, úgy cigarettáztak. Szerencsére egy-két részeg ruszki durvaságán kívül, más bajra nem emlékszem.
Később a megtorlás időszakára?
– Az év elején még megjelentek a feliratok, hogy „Márciusban újra kezdjük!”, de ezzel párhuzamosan a kommunisták is el kezdtek feliratozni, „Minden uszítóra kötelet!” Még a járdára is felírták, amit a bejárós diákok megpróbáltak leszedni a cipő talpával. Sokszor szóltak rájuk: „ -Ne csoszogj!”Mivel a diákok részt vettek a forradalom kitörésében, később is haragudtak a tanulókra.
- Úgy tudom Önnek is volt, egy rossz élménye?
– Igen. Még novemberben, amikor újra volt tanítás, az egyik osztálytársamhoz indultunk leckét tanulni. A mai börtön mellett, ami most a rendőrség, lakott az egyik iskolatársam. Oda igyekeztünk, meglátott bennünket egy pufajkás, és ránk kiáltott: Álljatok meg! Elkapott és bevitt bennünket egy pincébe, és ott jól elvertek minket. Valamikor késő este jutott eszükbe, hogy mi még mindig ott vagyunk, és felvittek az irodába. Egy tiszt megkérdezte a nevünket, és azt mondta: Ha még egyszer ilyet csináltok, nagy baj lesz! Nem is tudtuk miért kaptunk. Otthon már nagyon aggódtak értünk, de nem mertünk tenni semmit. Sőt még el is égettünk minden újságot, könyvet, ami bajt hozhat ránk – pedig semmit nem tettünk. Később, milyen kicsi a világ, éppen ott dolgozott ez az ember, ahol édesanyám. Ő őrizgette meg nekem a diáksapkámat is. Azért mutatom meg a mai fiataloknak, hogy emlékezzenek arra, hogy 60 évvel ezelőtt az újhelyi középiskolások is részt vettek a forradalomban.

Lejegyezte: Kassai-Balla Krisztina