Újhely talpra áll!

Sátoraljaújhelyben is a lakosság az újságokból, az otthoni vagy az üzletek előtt, a házak ablakába kitett, kihangosított néprádióból értesültek az október 23-i fővárosi eseményekről, arról, hogy Budapesten tüntetett a diákság, majd, hogy kitört a forradalom. A város intézményeiben, üzemeiben, középiskoláiban is izgalom tört ki. Az iskolákban a tanárok összehívták a diákságot és arra kérték őket, hogy inkább maradjanak otthon az elkövetkező napokban, de ha már nem, akkor semmilyen erőszakos dologban ne vegyenek részt.  Mindenki úgy gondolta cselekedni kell.

A még hatalmon lévő kommunisták is így tettek és igyekeztek urai maradni a kialakult helyzetnek. Október 24-én a járási pártbizottság például megfigyelőket küldött ki a környező községekbe, hogy elejét vegyék az esetleges tüntetéseknek, illetve október 25-én, a Miskolcon megalakult sztrájkbizottság felhívására a párt- és tanácsi vezetők elkezdték megszervezni – felső pártutasítás alapján: ha van rá mód, hátráltassák, ha nincs, akkor ők törekedjenek a vezető szerepre – a kommunista többségű helyi Munkástanácsot.

Október 26-án hamar elterjedt, miskolci hírek hatására, hogy ki kell menni az utcára, a diákság tüntetést szervezett. Bár feltehetően volt arra szándék, hogy megakadályozzák, mégis óráról órára egyre többen voltak a főtérre vezető utcákon.

1956.október 26-án, a nagyszerű és békés napon hatalmas tömeg jött össze a város főterén álló Kossuth-szobor előtt. A város üzemeinek, hivatalainak, iskoláinak dolgozói „szürke-fekete” foltot alkottak az akkor „divatos” balon- és bőrkabátok, az egyszerű fekete viseletek, kendők, kalapok, svájci sapkák színei miatt. A tömegbe színt a város iskoláinak sapkái vittek: a kereskedelmié kék volt, a mezőgazdaságiaké zöld, a gimnáziumba járóké pedig meggypiros.

Az összegyűlt tömeg bizakodó volt és boldog. Több évnyi nehezen megélt és viselt nélkülözés, elhallgatott kín, sérelem, félelem és szenvedés alóli felszabadultság tört magának utat:

Egymás után léptek a felszólalók a magyar szabadság és függetlenség jelképének szobra előtti talapzatra. Volt politikai beszéd, – például a Független Kisgazdapárt volt országgyűlési képviselője, Zemplén Vármegye 1945-ös ideiglenes alispánja, Dubay István ügyvédé – de felhangzottak Kossuth-nóták, elszavalták a Nemzeti Dalt is. De a hazafias töltetű, spontán felszólalások közös jellemzője volt, hogy az ország szovjet megszállás alatt van, az orosz katonai csapatok menjenek haza és Magyarország legyen egy szabad, független ország.

Persze a hevesebb vérmérsékletűek bekiabálásai sem maradhattak el. Jelszavakat kiabáltak: „Ruszkik haza!”, „Aki magyar, velünk tart!” és így tovább.

Aztán a tömeg lassan oszlani kezdett, de két csoport másképp gondolta.