Ungvár, 1938.02.13.

18 évesen ragadta magával a forradalom szele október 26-án. IV. osztályos gimnazistaként fegyverrel a kézben, november 10-ig szolgálta a magyar szabadság ügyét. Ez a pár nap aztán egész életére kihatott.
Zénó – Mezőkövesdről hazatérve – is ott volt a bátyjával és több korabeli diákkal együtt a város főterén tartott nagygyűlésen október 26-án.
A tömeg koszorúkat helyezett el a Kossuth-szobornál, majd egyesek hazafias beszédeket mondtak, egymást érték a szavalatok. Az emberek dalokat énekeltek és jelszavakat kiabáltak: „Ruszkik, mars ki!”, „Aki magyar, velünk tart!”. Szabadságot, függetlenséget és a szovjet csapatok kivonását követelték.
„- Ilyenről addig szó sem lehetett. Felemelő érzés volt, hogy ennyire nyíltan kifejezzék az emberek a véleményüket. Mint egy gát, amikor átszakad: megszűnt a félelem. Olyan egységet, olyan összetartást soha nem tapasztaltam még, az emberek boldogok voltak, csókolgatták, ölelgették egymást. Érezték, hogy egy különleges pillanat jött el.” – emlékezett vissza Zsámbokréty Zénó.
Az egyre felszabadultabb hangulatban egyszer csak elkiáltotta magát valaki: „- Menjünk, foglaljuk el a rendőrséget!”
Erre szinte azonnal 40-50 ember – köztük több fiatal és Zénó is – neki indult.
Az egy utcával lejjebb lévő városi rendőrkapitányság nagy vaskapuján kezdtek el dörömbölni, mire kijött az akkorra már csak egyedüliként ott tartózkodó portás bácsi és készségesen beengedte őket.
A rendőrök, a politikai tisztek, ahogy a vezető pártfunkcionáriusok ugyanis korábban már „elhagyták állomáshelyüket”, „- Illegalitásba vonultak. Ahhoz nagyon értettek.” – jegyezte meg hősünk.
A rendőrséget „elfoglalók” az ott lévő páncélszekrényekből kipakoltak, a dossziékban lévő – a kötelező beszolgáltatásokról és a megfigyelésekről szóló – jelentések az ablakokon keresztül az utcára, onnan pedig a kint lévőkhöz kerültek.
Ezekből kiderült kik voltak besúgók, kikre, kik „dolgoztak rá” és mit jelentettek.
Ő például döbbenten tudta meg, hogy jó pár osztálytársa édesapja be volt szervezve.
Zsámbokréty Zénó elmondása szerint a forradalom hajtóereje a diákság, a fiatalok voltak:
„- Bátrak voltunk, mert úgy éreztük hősök lehetünk és nem volt veszíteni valónk. Félni csak annak jutott eszébe, aki tudta mit veszíthet.”
Október 27-én a városi Munkástanáccsal együtt megalakult a polgárőrség néven létrehozott városi Nemzetőrség, amihez Zsámbokréty Zénó is csatlakozott. Kummer Károly parancsnok helyettese, Zénó diáktársa, Bíró Farkas lett.
A Nemzetőrség tagjai a rendőrségről, határőrségről begyűjtött fegyverekkel, nemzetiszín karszalagot viselve járőröztek a városban, vigyáztak a közrendre:
„- Feladatunk volt a különféle atrocitások és az önbíráskodás megakadályozása, fokozottan őriztük a stratégiailag fontos, a lakosság ellátását biztosító üzemeket, a kenyérgyárat, a vágóhidat, a tejüzemet és a dohánygyárat.
A rendőrségen volt a főhadiszállásunk, onnan indultunk el a szolgálatra.” – emlékezett vissza.
Az események november 4-én tértek új mederbe.

Aznap hajnalban indult meg a forradalommal szemben a szovjetek intervenciója. Az orosz tankok közeledtének hírére az újhelyi nemzetőrök parancsnokai is összeültek és elhatározták, hogy nem adják meg magukat és nem teszik le a fegyvert. Zsámbokréty Zénó így mesélt ezekről a napokról:
„ – A pártbizottsági emberek behívták Sátoraljaújhelybe az oroszokat: kétéltű, páncélos járművekkel több százan jöttek. Senki nem akart harcokat a városban. Úgy döntöttek Kummerék, hogy akik csatlakoznak, azokkal kivonulnak a jól védhető hegyekbe és ott folytatják a harcot, ahogy arra Nagy Imre miniszterelnök felszólította őket. Négy Csepel gépkocsival és két dzsippel, felfegyverkezve, élelmiszerrel, cigarettával, gyógyszerekkel felszerelkezve mentek a főutcán. Én is felszálltam az egyik teherautóra. Hiába próbált szegény anyám visszatartani: „- Édes Zénó fiacskám, gyerekeim, ne menjetek, mert nem fogjátok túl élni, meg fogtok halni!” – könyörgött, de persze ez akkor nem érdekelt minket. Mindannyiunkat az igazságtalan, ávós világ elleni harc vezetett. Az nem kellett senkinek! Egy pillanatra sem jutott eszünkbe, hogy meghalhatunk! Buzgott bennünk a hit, az öntudat. Nekünk olyan volt mintha indiánosdit játszanánk…majd  a hegyekbe legyőzzük őket…gondoltuk. Kőkapura mentünk. Az akkor egy pártüdülő volt, mélyen bent a hegyekben, elég jól védhető helyen. Amikor odaértünk csak a gondnok és egy szakácsnő volt ott.
A következő napokban még jöttek máshonnan is, a végén lehettünk vagy 150-en. Közben felkészültünk: járőröztünk, előőrsöket hoztunk létre az üdülőhöz vezető egyetlen út mentén, aknásítottunk, harcászatot tanultunk Józsa Gyuritól, a védekezés és az álcázás lényegét.
Szóval tele voltunk önbizalommal, úgy gondoltuk, hogy majd innen időnkét kitörve támadjuk az oroszokat és vártuk az alkalmat, hogy mi lesz.
Közben a három parancsnokunk visszament Újhelybe egy dzsippel a pártbizottságra és három embert, Szűcsöt a járási párttitkárt, egy katonai parancsnokot és egy pártbizottsági tagot letartóztattak és felhozták őket Kőkapura. Azt mondták, azért tartóztatták le őket, mert hazaárulást követtek el és majd elítéli őket a bíróság, ha győz a forradalom. Szűcs később ebbe is bele akart keverni…persze semmi közöm nem volt ehhez sem. Aztán pár nap múlva mégis visszavitték őket a lakásukra.
Aztán november 11-én megjelent egy szovjet dzsip az úton egy fehér zászlóval, és a parlamenterük kihívatta Kummert, hogy tárgyaljanak a megadásról, és ha letesszük a fegyvert semmi bántódásunk nem lesz. Szerintem csípte a kommunista pártnak a szemét, hogy mindenhol máshol leverték a forradalmat az országban, de itt még mindig van egy jól szervezett csoport, katonai vezetés alatt, amelyik nem hajlandó megadni magát – ez nagy szégyen volt rájuk nézve. Ezért határozták el, hogy kifüstölnek minket onnan. Folyamatosan jöttek a felszólítások, de mi hallgattuk a Szabad Európa rádiót, amiben azt mondták, hogy „tartsatok ki”, majd „jönnek az ENSZ-csapatok” – mi persze naívan elhittük ezeket.
Kummer azonban nem hitte el, amit az orosz katona mondott, ezért úgy döntött elmegy megnézni, hogy tényleg körül vagyunk-e véve. Az orosz tiszt körbevitte: páncélozott járművekkel, tankokkal voltunk bekerítve és úgy gondolom, vagy ezer orosz katonával. Visszajött, elmondta mit látott és, hogy semmi értelme a harcnak, belátta, hogy vége a dalnak. Nagy vita kerekedett köztünk arról, hogy mit együnk. A három fős parancsnokság végül úgy döntött, hogy letesszük a fegyvert. Szerintem az idősek akkor már tudták, nem biztos, hogy ennek jó vége lesz így. Hiszen a forradalmat lényegében leverték addigra, több hadosztálynyi orosz katona volt az országban és a kommunisták is megerősödtek, átvették a hatalmat.
De volt egy szűk, 6-8 fős diákcsoport, akik azt mondták, hogy nem adják meg magukat, beveszik magukat az erdőbe és Józsa Gyuri vezetésével onnan eltűnnek és pisztolyokkal, kézi gránátokkal el is tűntek. Ezek között a fiatalok között voltam én is. A többiek letették a fegyvert és szabadon hazamehettek. Mi még egy-két napig fenn voltunk a hegyekben Józsa Gyurival, de mivel nem volt sem élelmünk, sem utánpótlásunk, amivel folytathattuk volna az ellenállást, mi is úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk.
Én pár napig még Nyíriben bújkáltam egy rokonomnál, de aztán csak hazajöttem. Hogy miért jöttem végül haza? Én le akartam érettségizni. Nem hittem el, hogy bármi bajom is lehet a történtek miatt, hiszen a Kádár-kormány azt hirdette, hogy aki leteszi a fegyvert, annak nem lesz bántódása. Nem voltunk politikailag érettek, nem volt történelmi és élettapasztalatunk a helyzet helyes értékeléséhez. Nem tudtuk egyszerűen elképzelni, hogy azért mert a hazánkért tettünk, minket baj érhet.”
Persze ez nem így lett: a pártbizottságiak pufajkás osztagokat alakítottak és orosz járművökön járva kezdték letartóztatni a Kőkapun kinn lévőket. Akiket tudtak el is fogtak és a rendőrségi pince-fogdákba zsúfolták, vallatták, verték. Zénó bátyja, Kummer Károly, Bíró Farkas és még 25 kőkapui viszont külföldre ment, akkori szóhasználattal élve: disszidált.
Zsámbokréty Zénót 1957. június 22-én helyezték előzetes letartóztatásba. A vád szerint az „…1956.októberi ellenforradalom idején Sátoraljaújhelyben az ellenforradalomban fegyveresen tevékenyen részt vett, a demokratikus államrend ellen izgató plakátokat ragasztott ki a falra, viszont a demokratikus plakátokat megsemmisítette, valamint Szűcs párttitkár elhurcolásában fegyveresen részt vett.”
„- Negyedrendű vádlott voltam, és persze nem volt semmi közöm a párttitkár elhurcolásához. Mint egy egykori főjegyző gyereke, velem is azt akarták bizonyítani, hogy a forradalmat volt Horthy-katonatisztek, földbirtokosok, főjegyzők gyerekei csinálták. Ez volt a propaganda. Miközben fiatal diákok, szegénysorsú munkások, bányászok voltak a legtöbben közöttünk. ”
1957.október 14-én a miskolci megyei bíróság népbírósági tanácsa első fokon izgatás bűntette miatt 1 év 6 hónap letöltendő börtönbüntetése ítélte, valamint 2 évre eltiltotta egyes jogok gyakorlásától. A vizsgálati fogságot kitöltöttnek vették. Az ügyész az ítélet súlyosbítása, a vádlott és a védő pedig az ítélet enyhítéséért fellebbezett. Rabosítása után Budapestre került. A jogerős ítéletet a fellebbezési tárgyaláson a Magyar Képköztársaság Legfelsőbb Bíróságának népbírósági tanácsa 1957. december 18-án hozta meg: a „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel büntette miatt” 3 év börtönre és 500 forint vagyonelkobzásra ítélték, továbbá 3 évre eltiltották egyes jogok gyakorlásától. A miskolci megyei bíróság ítéletét tehát nem hogy mérsékelték volna, hanem a duplájára emelték.
Kiszabott büntetését különböző fogházakban töltötte: raboskodott a Markó, a Kozma és a Fő utcai börtönökben, illetve volt Vácott és Márianosztrán is. Zsámbokréty Zénó 11 hónapig volt magánzárkában.
1959-ben szabadulhatott. Sátoraljaújhelyből el kellett költöznie Budapestre, csak ott tudott leérettségizni 1968-ban (!). Segédmunkásként 25 évig dolgozott az Egyesült Vegyi Művekben nyugdíjazásáig. 1968 és 1970 között rendőri felügyelet (REF) alá helyezték. Nem mehetett semmilyen nyilvános szórakozóhelyre (étterembe, moziba, színházba), tömegrendezvényekre és minden vasárnap 11-kor jelentkeznie kellett a rendőrségen. Nyugatra útlevelet csak 1989-ben kapott.
Levéltári dokumentumok alapján1989-ig megfigyelték.
A mai napig közéleti tevékenységet folytat, a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetsége (POFOSZ) Budapest XII. kerületi szervezetének elnöke. Tagja az 56-os Vitézi Lovagrendnek. Alapító tagja a jelenlegi lakóhelyén, Rákosligeten működő Rákosmenti 1956-os Alapítványnak. Egyebek mellett megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, a Háziért Érdemkereszt ezüst és arany fokozatát, illetve a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet.
„- Édesanyám hősnek tartott, de szerintem nem én voltam a hős, hanem mindazok, akik akkor bátran és tömegével kiálltak a magyar szabadság ügye mellett!”

Ducsai Attila