Neve ott szerepel a sátoraljaújhelyi Nemzetőrség 125 fős névsorában, ő az 57-ik.
16 éves volt 1956.október 23-án és éppen a születésnapját ünnepelte, hiszen 1940.október 23-án született. Az államosított piarista gimnázium második osztályos tanulója volt akkor.

Ő is kiment gimnáziumi diáktársaival a város főterére október 26-án. Visszaemlékezése szerint, felemelő érzés volt megérezni a tömeg részeként a rég várt szabadságot. A mindenkit átható tettvágyat, a változtatás egyöntetű akaratát. Előtte persze a gimnázium egyik tanára az összehívott  diákságot arra kérte, hogy lehetőleg ne vegyenek részt semmilyen „veszélyes dologban” vagy amiből később baj lehet. Persze a fiatalok nem nagyon értették miről beszél sejtelmesen a tanár, hiszen az akkori tájékoztatás  és a tájékozódási, információszerzési lehetőségek finoman szólva is korlátozottak voltak a diákok számára (is). Ők csak azt tudták a központi hírekből, hogy Pesten forradalom történt és most valami nagy dolognak lehetnek a részesei.
A téren meghallgatták a szónokokat, a tömegből bekiabálókat, a többet akarókat, akik a vörös csillagok leverését, a helyi hatalom átvételét követelték.
Ez nem is volt olyan nehéz, mert elmondása szerint a fővárosi forradalom hírére minden fegyveres szerv helyi szolgálattevője (a rendőrök, határőr katonák) elhagyták állomáshelyeiket, lerakták fegyvereiket és hazamentek vagy valahová máshová (elbújtak?).
A kommunista politikai vezetők zöme is így tett. De a rendet, a törvényeket valakiknek be kellett tartatni, a várost vezetni kellett.
Sokan ott voltak az egykori vármegyeháza dísztermében, ahol megalakították a helyi Munkástanácsot, egy másik csoport a városi rendőrkapitányságon – ahol senki nem volt, csak az őket beengedő portás – pedig a Nemzetőrséget.
Mikola Tibor 16 évesen – más diákokkal együtt – is ott volt ezen az eseményen és mivel jelentkezett, felvették a Nemzetőrségbe.
A Nemzetőrség tagjainak ezután a városi rendőrkapitányság épületében (ma a Hajnal utcában), az ott lévő – majd később a határőrségtől hozott vagy begyűjtött – fegyvereket kiosztották, aztán kaptak nemzetiszín karszalagot és pár fős csoportokban, meghatározott területeken járőröztek a városban, biztosították a rendet. Őrséget adtak a fontosabb közintézményekhez, üzemekhez, gyárakhoz. A Nemzetőrség egy másik központja pedig a mai Dózsa György utca sarkán álló járási rendőrparancsnokságon volt.
Mint elmondta, ezután már haza sem ment. A rendőrség épületében aludtak, étkeztek. A város asszonyai hoztak nekik élelmet, hogy el tudják látni feladatukat.

Azokban a napokban semmilyen erőszakos cselekményt nem látott, nem emlékszik ilyenfélére. Szerinte a közrend tekintetében nagyon nyugodt volt a város.
Mindenszentekkor a határon látott el szolgálatot, a város ivóvízellátását biztosító kútháznál. Szerinte sem azelőtt, sem azután nem volt olyan szép látvány a hegyoldalon elterülő újhelyi temető: a sötétségben megannyi gyertya pislákoló kis fénye és mozgó, emlékező emberek töltötték meg.
Aztán az oroszok november eleji érkezésének hírére összehívták őket és mindenki szabadon eldönthette, hogy elmegy-e Kummer Károly vezetésével a hegyközi Kőkapura – „bevárni az oroszokat.”
Ő is ment.
Persze a kivonulás nem volt veszélytelen: a mikóházi határőrs ugyanis nem állt át. A kis hegyközi falun áthaladó tehergépkocsijuk platóján feküdve, az egyik fém oldalfalhoz húzódva várták ki sorsukat. Szerencsére semmilyen összecsapásra nem került sor. Így gond nélkül kijutottak Kőkapura.
Ott kialakították az őrhelyeket, a védelmi állásokat, kötözőhelyeket, és várakoztak. Fegyvereik „híján voltak az ütőképességnek”. A benzines palackok, a puskák és egy máshonnan zsákmányolt ágyú alkották a felszerelésüket.  No meg a lelkesedés, a bátorság és az ügyesen megválasztott helyszín földrajzi viszonyai.
Mai eszével visszaemlékezve, szerinte egy ilyen fegyverekkel felszerelt csapat, csak ideig-óráig állta volna meg a helyét egy igazi orosz katonai erővel szemben, „de Kummer okos volt.”
Visszaemlékezve elmondta: Kummer Károlyt jóbeszédű, jómodorú, határozott, szuggesztív, bátor embernek látta fiatalon, aki tudja, mit, miért csinál és felelősen gondolkodik.
A velük együtt Kőkapun is ott lévő Józsa Györgyre, koránál fogva felnézett. A nála valamivel idősebb fiatal férfit ismerte az MHSZ-ből (Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség), aki ott szervező titkár volt. Agilis, rámenős srácnak tartotta. Az MHSZ-ben volt, hogy együtt vizsgáztak. Tibor korábban alapfokú lövészetet és rádiózást tanult a szervezet elődjénél.
Emlékei szerint Kőkapura egyébként az újhelyi anyák kérését tolmácsoló küldöttség is kijutott egyszer: arra kérték Kummert, hogy a diákok hadd térjenek haza. Ezt többen meg is te(he)tték. De erre amúgy sem kellett sokat várni, mert Kummer megállapodott az oroszokkal a szabad elvonulásról.
Ő is a hazatérők között volt. Aki ott, Kőkapun leadta a fegyverét, ahogy Ő is, azokat jegyzőkönyvezték.
A városba visszatérés után nem sokkal őt is kihallgatták a rendőrségen, de hazaengedték. A nehezebb napok csak ezután, 1957.márciusától kezdődtek.
Március 15-e előtt pár nappal már sűrűn zaklatták. A MÚK (Márciusban Újrakezdjük) miatt a hatóságok már nagyon izgatottak voltak. Szervezkedést, fegyverkezést kerestek. Egyszer tanulószobán volt, amikor a rendőrök az igazgató jelenlétében hallgatták ki. Egy nekik nem tetsző válasz után az egyik rendőr úgy tarkón vágta, hogy egy gumó nőtt a fején és egy hétig dadogott.
De ezekben az időkben egy „56-osnak” egyáltalán nem volt ajánlatos nyilvános helyre mennie, mert könnyen begyűjtötték őket mondvacsinált okokra hivatkozva: volt, hogy valakit azért vittek el egy bálból, mert nem szépen táncolt… aztán a (párthadseregként létrehozott) Munkásőrségen megverték és még a haját is levágták. A hajlevágás nem volt ritka megszégyenítési, fenyítési eszközük. Egyébként elmondása szerint a munkásőrök még a rendőröknél is rosszabbak voltak: ők nagyon meg akarták mutatni, hogy leszámolnak a „belső ellenséggel” és még egymással is versenyeztek ebben.

Az akkori napokról, cselekedetei mozgatórugóiról Mikola Tibor elmondta, hogy mivel nagyon fiatal volt előbb a lelkesedés, a hév, a szíve vitte, aztán már tudatosan szemlélte a dolgokat, megértette a célokat és azt, hogy meddig van értelme a harcnak. Fontosnak tartaná, ha a mai fiatalok is megismernék és megértenék az akkoriak cselekedeteit, megbecsülnék őket.
Ducsai Attila