Igencsak fiatal gimnazistaként, az iskola diáktanácsának küldötteként került be a városi munkástanácsba és annak megválasztásakor ő lett – az akkor polgárőrség néven létrehozott -, nemzetőrség parancsnok-helyettese.
A forradalmi események alatt mindvégig Kummer Károly mellett volt, az ő helyetteseként látta el feladatát. Kint volt Kőkapun is, de onnan már nem tért haza. Kummer Károllyal és egy másik fiatal diákkal, Bornemisza Lajossal együtt – akkori szóhasználattal élve – disszidált. Amerikában élt és kortársai elbeszélése szerint, nagyon sikeres volt a katonai pályán.
2001-ben a sátoraljaújhelyi október 23-i városi ünnepségen így emlékezett vissza az 1956-os eseményekre a Helyi Krónika című közéleti lapban:

„…Ismét keddi napra esik október 23.-a, akkor hősök harcoltak, szenvedtek és haltak meg abban a reményben, hogy a magyar nemzet végső harcát vívja a szabadságért. Az 1848-as forradalmat követően, 108 évnyi szenvedés után a magyar nemzet, mint ősei és példaképei, ismét fegyvert fogott, hogy legyen minden családnak elég ennivalója, hogy legyen pénz emberi otthonok vásárlására, hogy félelem nélkül beszélgethessünk barátainkkal, hogy kivívjuk a szellem szabadságát, mely legfőbb kívánsága a tanult emberiségnek.
Hazánk és a nemzet szellemi ereje késztette legtöbbünket arra, hogy szabadságharcossá váljunk. Sajnos 1956-ban elveszítettük a csatát.
Még ma is fájdalom szorítja össze a szívem, mikor azokra a napokra gondolok…
November 16-án átadtam a fegyverem az újhelyi Városháza kapujában egy magyar és egy orosz tisztnek, hátuk mögött az udvar jobb sarkában látható volt az akasztófa és a nyitott verandán sorakoztak a géppuskás orosz katonák. Az emberekkel zsúfolt és mégis síri csendes utca, a szívem dobogása felejthetetlenül az agyamba vésődött. Vajon életben hagynak? Vagy itt a vég? – kérdeztem magamban. A két tiszt szalutált és a magyar csak annyit mondott: Elmehet.
Biztos vagyok abban, hogy az életem annak köszönhetem, hogy az utcán sokkal több polgár volt, mint amennyi katona bent a Városházán. Köszönöm az életem Újhely lakosságának, ugyanakkor nem hagy nyugodni az a kérdés, hogy ki árult el*, hogy ki akart feláldozni minket; amíg élek kutatok utána és írok, szeretteimet elhagyva bujdosok a világon át…
A tragikus eseményekre való emlékezés után töltsön el bennünket az öröm és a büszkeség, hiszen az elmúlt 45 év történelme ez az ünnepség, itt Sátoraljaújhelyben és szerte az országban azt igazolja, hogy 45 évvel ezelőtt a csatát elveszítettük ugyan, de a szabadságért vívott harcunkat megnyertük. Büszke vagyok és köszönöm Istennek és édesanyámnak, hogy magyarnak születtem. Ma szabadon, teli tüdővel kiálthatjuk: Isten, áld meg a magyart!”
(Helyi Krónika 2001/10)

(*Itt arra gondolhatott, hogy a statáriális törvény miatt senkinél nem lehetett fegyver, valószínűleg Kőkapuról hazatérve a városba Ő is elrejtette otthon a fegyverét és jelezhették neki, hogy tudja a hatalom, hogy mit tett. Így jobbnak látta azt önként leadni. – a szerk.)